Angol vígjáték, komédia: A kormányrúdnál /The Thick of It

"Kategorikusan nem tudtam elmondani az igazságot.
Bár tudatlanul talán nem tettem volna."
/Hugh Abbott miniszter, egy bizottsági meghallgatáson/

Anglia az utóbbi években elég sok sorozatával megmutatta, hogy képes kenterbe verni tengerentúli vetélytársait. Ezúttal egy itthon kevéssé ismert, a szigetországban viszont komoly népszerűségnek örvendő vígjátéksorozatra, a The Thick of It-re (magyar címe: A kormányrúdnál, habár nem találtam nyomát, hogy valaha bárhol le is adták volna) Ha néhány szóval akarnám megragadni a The Thick of It lényegét, azt mondanám: politikai Office. Kicsit félrevezető ugyan a besorolás – az Office-szal ellentétben ez a sorozat nem áldokumentarista, nincs kamerába beszélés és láthatatlan forgatócsoport –, ám a kézikamerás, realista hangvétel, és a helyenként kínos, sértő, máskor lehúzós, megint máskor térdcsapkodós humorban emlékeztet Ricky Gervais mesterművére. Az angoloknak volt már korábban is egy népszerű politikai komédiája, az Igenis, miniszter úr!; a Thick of It, ha úgy vesszük, ennek modernebb, mai viszonyokra alkalmazott, brutálisabb, cinikusabb verziója, egy helyenként bohózatba forduló, maróan gúnyos, zseniális szatíra.

De miről is szól a sorozat? A sztori középpontjában egy fiktív csúcsminisztérium, a Department of Social Affairs and Citizenship áll (DoSAC – kb. Szociális és Állampolgársági Minisztérium, az iskoláztatástól kezdve a bevándorlásig sok minden a hatáskörébe tartozik), s annak hol teljesen inkomepetens, hol szimplán fatökű stábja, élén a miniszterrel. A sorozat betekintést nyújt a tanácsadók és kommunikációs szakemberek folytonos machinációiba, a kicsinyes rivalizálásokba, és a miniszter munkájába, amely általában csak arról nem szól, amiről kéne, és szinte mindig gigantikus botrányokba torkollik. Ja, és természetesen a miniszterelnököt, mint Columbo feleségét, soha nem látjuk.

Lássuk először a szereplőinket! A gyászhuszár Hugh Abbott miniszter (Chris Langham csodálatosan bornírt alakításában) a létező legalkalmatlanabb ember a posztjára. Konstansan úgy fest, mint akinek az egész világ súlya a vállára nehezedik, általában fogalma sincs semmiről, és rögtön a beiktatását követően többször is vészesen közel kerül a menesztéshez. Munkáját főtanácsadóként hűséges szárnysegédje és régi barátja, Glenn Cullen segíti, akinek karakterét igazán csak a különkiadásokra sikerült eltalálni: a józan érvek szószólója, ám ha viccekről van szó, rendszerint rajta csattan az ostor. A fiatal generációt Ollie képviseli, az ifjú titánban az arrogáns kivagyiság naiv tapasztalatlansággal és töketlenséggel párosul. A stáb harmadik tagja a PR-os Terri, a tenyeres talpas, fontoskodó tyúkanyó, aki a humorérzéket még hírből sem ismeri. Nem épp szerethető figurák, de annál szórakoztatóbbak. James Smith, Chris Addison és Joanna Scanlan mind kiválóan játszanak, de igazából mindenki mást lemos a képernyőről Malcolm Tucker szerepében Peter Capaldi (Sid apja a Skins-ből). Malcolm a miniszterelnök spin doctora, vagyis egy olyan kommunikációs szakember, akinek feladata, hogy a pártot és a minisztereket jó színben tüntesse fel a média és a közvélemény előtt (a karaktert Tony Blair hírhedt kommunikációs igazgatójáról, Alastair Campbellről mintázták). Kábé úgy kell elképzelni, mint Eli Gold (The Good Wife) és Harvey Keitel Ponyvaregény-beli eltakarítóemberének ötvözetét, a háborús filmek kiképzőőrmestereinek temperamtentumával. Capaldiról csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, elsöprő erővel formázza meg ezt a mocskosszájú, 200 decibeles hangerejű, rettegett politikai nagymestert. A későbbi évadokban (főleg, amikor bejön a képbe az ellenzék) a szereplőgárda aztán egyre inkább kibővül, és szenzációs mellékszereplőkkel gazdagodik, mint például az ellenzékiek árnyékkormányának minisztere, a régivágású, a körülötte zajló baromságokat apatikus szarkazmussal kezelő Peter Manning, vagy személyes kedvencem, Malcolm jobbkeze, az agresszivitásban és káromkodásokban még rajta is túltevő Jamie. Az alkotók sajnos egy főszereplőcserére is kényszerültek Chris Langham 2005-ös letartóztatása és elítélése miatt, ám az átállást sikerült viszonylag elegánsan megoldani, és a helyére behozott Nicola Murray (Rebecca Front) jószándékú, kissé frusztrált miniszterasszonya telitalálatnak bizonyult.

Az egyes epizódok sztorija, felépítése általában hasonló szerkezetre épül: rendszerint a miniszter vagy a stáb baklövéseinek köszönhetően felmerül egy apró malőr, ami a rész közepére óriási botránnyá dagad, és amit aztán Malcolm próbál megoldani – néha csak tetézve a bajt. Az abszurd szituációkat verbális poénok és a stáb állandó piszkálódásai egészítik ki, de a drámai pillanatok is legalább olyan kiérdemeltek, mint a nagy csattanók. A Thick of It igazi zsenialitása azonban a forgatókönyvben rejlik. Iannucci és íróstábja olyan pergő, géppuskatüzelésű párbeszédekkel sorozza meg a nézőt, amire még Aaron Sorkin is büszke lenne – csak míg Az elnök emberei azt ábrázolta, milyen lenne az ideális kormányzás, addig angol kollégája a legcinikusabb rögvalóságot tárja elénk. A dialógusokat maguk a színészek is alakítják, az epizódok egynegyede rendszerint improvizálás, amitől még természetesebbnek hatnak a jelenetek. A sorozat egyben cáfolja azt a tévhitet, miszerint az angol nyelv szegényes volna káromkodás terén: ilyen gyönyörű, cifra, kreatív szitkozódásokat és inzultusokat ritkán lehet hallani. (Az írók még egy „káromkodás-tanácsadó” szolgálatait is igénybe veszik.)

A Thick of It jelentőségét az is jelzi, hogy nem csak ők reflektálnak folyamatosan az aktuálpolitikára (kormányváltások, adatvesztési botrány), hanem már a fordítottja is igaz: a The Guardian hasábjain a májusi választások eseményeit „bennfentesként” maga Malcolm Tucker kommentálta egy cikksorozatban a tőle megszokott kendőzetlenséggel. A szitkom a harmadik évad végére nálam felkerült az örökranglista élére, az Office és az Arrested Development mellé, és a magam részéről alig várom, hogy a miniszter fekete és két piros aktatáskája ismét feltűnjön a DoSAC épületében.

http://www.sorozatjunkie.hu/2010/11/06/the-thick-of-it-irta-gaines/

és egy vélemény a netről:

/ghalleck/ 2011 márc. 04. - 23:17:43
Iszonytatóan jó sorozat, vitriolos gúnnyal cincálja szét korunk legnagyobb politikai rákfenéjét: hogyan legyünk sikeresek úgy, hogy semmit se csinálunk, de ha mégis, és [email protected], hogyan tudjuk elkendõzni, másra kenni, vagy arra, akire kellett volna, de nem úgy ahogy kellett volna - a britek Tony Blair kormányzásának utolsó évében gondoltak egyet, és leszedték a keresztvizet az Alasdair Campbell féle mis-más gyakorlatról (spin doctor practice): mekkorát nyertek vele! Peter Capaldi zseniális, és külön említést érdemelne a jobbkezét, Jamie McDonaldot alakító Paul Higgins is! Nagyon hiányzik a stáblistáról! Sok-sok politikus honfitársamnak ajánlom megtekintésre.

Hozzászólások

Jelentkezz be or Register a hozzászóláshoz.